Rock & Metal Blog

S h r e d

A gitárzene köszöni, jól van: black midi – Schlagenheim (2019, Rough Trade)

2020. január 23. - ryangpeet

Hogy merre is tart jelenleg a rock’n’roll hagyatékának tekinthető tengernyi műfaj és sokaság, azt nagyon nehéz meghatározni. Az elmúlt évtizedekben a gitárok által dominált műfajok kisebb-nagyobb sikerrel megmaradtak a zene mainstreamjének közelében, példaként hozható a 2010-es évek indie rock-ja, a 2000-es évek numetal forradalma, vagy a 90-es évekből a grunge. Jelen pillanatban viszont nem igazán lehet látni, hogy ez a tendencia megmarad-e az új évtizedben, ugyanis az elmúlt időszakban gitárt leginkább csak alibiből raktak olyan felvizezett „rockzenékbe”, mint az Imagine Dragons. Ennek az okát többen is annak titulálhatták, hogy a gitár már nem igazán alkalmas a friss hangzások létrehozására, vagy új kifejezésmódok elősegítésére. A legfontosabb példa erre a The Who Pete Townshendje lehet, aki szerint minden lehetőséget kimerítettek már a gitárból, vagy az Arctic Monkeys Alex Turnere, akit már nem inspirál a hangszer.  Mielőtt belevágnánk 2020 lemezdömpingjébe, érdemes lehet röviden megemlíteni az egyik kedvenc lemezem 2019-ből, mely, ha a rock mainstream voltát vissza biztos nem fogja adni, bebizonyítja, hogy van még szufla a műfajban.

A címet az még nem indokolja, hogy ha valaki kihoz egy jó noise rock albumot 2019-ben. Az viszont már mindenképpen elismerésre méltó, ha ez egy pofátlanul fiatal banda első lemeze, akiket akkor ismert meg a világ (na jó, a világ túlzás, az ilyesmi zenékre nyitott emberek), amikor a legendás KEXP rádióban eljátszottak egy négy untitled szám és egyetlen már kiadott singleből álló szettet, melyet gyorsan lemezszerződés követett. Ugyan az előző mondatban a noise rock jelzőt használtam, a black midi zenéjét, ahogy egy modern együttestől illik, nehéz egyetlen műfajba sorolni. A zajos gitárok miatt ez a skatulya védhető, de ugyanúgy megtalálunk punkos vadulásokat, mint a hetvenes évek végét idéző prog rock éneket, vagy túlkompresszált djent hangzást, esetleg matekos törtritmusokat. Mindezt pedig élőben kiegészíti egy kiemelkedően lendületes dobos és az olyan pofátlan húzások, mint például egy súlyos szám közben az Oasis Champagne Supernova vezérrifének bejátszása (természetesen eltérő hangnemben). A recept tehát adott egy ígéretes modern rock anyaghoz.

Az angol együttes 43 percen keresztül prezentálja a szürke, hol rövidebb, in medias res belevágós, hol lassan felépítkezős zenéjét, mely kilenc részre lett osztva. A nyitó 953-at nem nevezném a  lemez legerősebb számának, de tökéletesen képviseli mire lehet számítani: egy gyors, 5/4-es törtritmussal indít, melyet egy belassult téma hipnotikus ismételgetése követ, hogy aztán a verzének mondható részben megismerkedjünk az énekessel, kinek mint említettem, egyáltalán nem egy 20-éves sráchoz illő hangja van. A szám végül természetesen begyorsul a végére és a hangzás is kivehetetlenül zajos lesz. Az album többnyire követi ezt a formulát: egy-egy, sokszor disszonáns gitártéma ismételgetése, mely köré teljes falnyi hangzást húznak fel, hogy aztán az egészet felrobbantsák. Ugyan nem hangzik nagy megfejtésnek, de mindkét fele működik: egyrészt a fő riffek remekek, akár a vad torzított témákra gondolunk (953; Near DT, MI) , akár a pihentetőbb, jazzesebb clean részekre (Speedways; Western). Másrészt igen technikásak a háttérben megbúvó díszítések is, alátámasztva azt, hogy a srácok nem azért zajolnak mert nem ismerik eléggé a hangszerüket.

Az album egyértelmű királya a korábbi single, a bmbmbm, mely hipnotikus bariton riffjének ismételgetését napokig nem veri ki a fejéből az ember. Erre illeszkedik a borzalmasan feszes dob és az ének, ami szinte egyetlen sort ismételget újra és újra percekig. Ugyan meg lehetne említeni, hogy a szövegek nem képezik az album erősségét (belemagyarázhatunk némi környezetvédelmet, vagy technológia kritikát, de nem érdemes), de ebben a számban kifejezetten hatékony az értékelhető szöveg hiánya, ugyanis a zenekar követői természetesen rögtön „mémesítették” a dalt, mely egy Z generációs rocksztár egyik legjobb barátja.

A Schlagenheim egy bivalyerős lemez lett, mely véget is ér mielőtt a fülünk belefáradt volna a túl sok disszonanciába. Remek, technikás és szokatlan riffek, izgalmas, többperces instrumentális jam-ek és szép átvezetők váltják egymást. Negatívumként viszont meg lehet említeni néhány keverésbeli döntést, mely kicsit csorbít a lemez érdemén. Nem arról van szó, hogy rosszul szól a korong, inkább arra gondolok, hogy a sok-sok zajolás néhol a valóban kiváló gitárfutamok rovására megy, melyeket igencsak fülelni kell, és első hallgatásra könnyű elsiklani felettük. Ezen felül megérzésem szerint az élőben rendkívül ízesen játszó dobost sem sikerült teljesen kiaknázni. Ezek természetesen nem nagy hibák, inkább csak kihasználatlan lehetőségek, mint az album hallgathatóságát rontó tényezők. Összességében mindenkinek tudom ajánlani, aki 2019-ben (illetve már húszban) egy frissebb megközelítést szeretne a modern rock egyik ígéretes együttesétől, akiket érdemes lesz figyelemmel kísérni a jövőben.

Értékelés: 8/10.

A cikk szerzője kmrton, ezúton is köszönöm neki. Borítókép forrása itt.

A bejegyzés trackback címe:

https://shred.blog.hu/api/trackback/id/tr1315422942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.