Rock & Metal Blog

S h r e d

Fejtámlába szállt hírnév: Car Seat Headrest - Making a Door Less Open (Matador Records)

2020. május 27. - kmrton

making_a_door_less_open_car_seat_headrest.jpg

A Car Seat Headrest-et életre hívó Will Toledo egyértelműen a DIY generáció egyik hőse. A mai kritikánk főszereplője több tucat albumot vett fel és adott ki teljesen egyedül, melyek legyünk őszinték, borzalmasan szóltak. Ugyanakkor arra tökéletesen alkalmasak voltak, hogy Will tökéletesítse számírási képességeit és egy nagyobb kiadó is felfigyeljen rá, így mire megjelent az első rendesen megszólaló lemeze, már veterán dalszerző volt teljesen kikristályosodott hangzásvilággal. Mint sokan én is a 2016-os albumával figyeltem fel az együttesre, mely egyértelművé tette hogy beérett a sok munkaóra, a Teens of Denial ugyanis egy kiváló garage/indie rock lemez lett, mely segítségével Will páros lábbal ugrott a műfajt meghatározó együttesek sorába. Az album sikerét követően Toledo (és a közben kialakult stabil turné csapata) úgy döntött, hogy a régi rajongóknak kedvezve újra felveszi az egyik legkorábban kiadott Twin Fantasy-t, hogy rengeteg stúdiómunkával szóljon úgy, mintha nem lenne benne rengeteg stúdiómunka. A régi dalok többé-kevésbé a sikert meghozó Teens of Denial hangzásvilágát öltötték fel és bejött a számítás, a hype tovább növekedett az együttes körül.

Egy előadó mindig nehéz helyzetbe kerül, hogy egy műfajt meghatározó lemez után merre induljon tovább. A Car Seat Headrest először sikeresen kibekkelte a kérdést az újrafelvétellel, de már az is két éve volt szóval csökkent a Will mozgástere. Ezt a külső nyomást ő is érzékelte, ugyanis az album szövegeinek jelentős hányadát teszi ki a kreatív szabadságának elvesztése, és a tudat, hogy minden szem rászegeződik. Ami az album hangzását illeti, a CSH egy kilencvenfokos fordulat mellet döntött, mert teletűzdelték az albumot elektronikával, dobgépekkel és éles szintetizátor leadekkel. Ezen a ponton talán érdemes lehet megemlíteni, hogy az énekes felvette az elektronikus mellékprojektjének perszónáját és gázmaszkban szerepel a legtöbb promófotón, engem ugyanakkor az ilyen külső sallangok sosem érdekeltek, amíg a kiadott zene jó. Mint a címből is lehet sejteni ezt viszont nem tudom kijelenteni. Nehéz eldönteni hol csúszott el a dolog: felmerülhet, hogy Will direkt szabotálta a klasszikus hangzását, hogy csökkentse az őt körülvevő médiafigyelmet, de esetleg az is hogy tényleg jobban érdeklik a szintetizátorok mostanában. És ezzel nincs is semmi baj önmagában, az első lemezein külön megköszöntem volna, ha inkább a dobgéphez nyúl a borzalmas garázs dobhangzás helyett, de a Car Seat Headrestnek egyszerűen nem áll jól az, hogy az elmosott lo-fi hangzásvilágát átültetik elektronikába. Érthetetlen módon olyan effekteket hoznak elő, amely már a Twenty One Pilotsnak sem állt jól 2013-ban. Ez leginkább a Deadlines szám esetében egyértelmű, melyből felkerült egy elektronikus és egy “hagyományosabb” verzió is, megkönnyítve az összehasonlítást. A hangzásbeli eltolódást Will több interjúban is azzal magyarázta, hogy szeretné összekötni a két projektjét, ez a kombináció viszont egyáltalán nem működik. A korábban említett 1 Trait Danger nevű projektről annyit kell tudni, hogy remek metakritikus és parodisztikus szövegeket írnak hasonlóan komolytalan elektronikus alapokra. Zeneileg legközelebb talán a Lonely Island tevékenységéhez áll közel. Na már most ha a paródia együttesből kivesszük a paródiát sajnos csak a félgőzös, kezdő soundcloud szintű elektronika marad meg. Nagyobb szerepet kapott a dalírásban Andrew Katz dobos (a mellékprojekt másik tagja), melynek problémája leginkább a Hollywood című szám esetében lesz egyértelmű, ahol a verzék nagy részét ő “énekli”. A szám maga annyira primitív szöveggel (és hangszereléssel) rendelkezik, hogy több interjún is átfutottam keresve a bizonyítékot hogy ez szatíra, de sajnos úgy tűnik ők ezt komolyan gondolták.

Az albummal kapcsolatban érdekesség, hogy 3-4 különböző verziót adtak ki, tehát a számok más sorrendben vannak attól függően, hogy bakeliten, CD-n, vagy streamen hallgatja az ember. Ez számomra valamennyire azt jelzi, hogy inkább a rajongótábor magjának szeretne kedvezni a banda, a bakelit verzión ugyanis a legkeményebb elektronikus számok (Hymn, Deadlines) jóval organikusabb, kevésbé agresszív verziói szerepelnek, míg a “streamesek” megkapják a közepes teknót. A szabotáció további jele (vagy inkább talán áldozata) a singleként szereplő Can’t Cool Me Down, melynek még el is nézném az idegőrlő pötyögéseket a verzékben a refrénben szereplő remek énekdallam miatt, viszont azt is sikerült eltolni azzal, hogy az ígéretes felvezetéseket teljesen kilyukasztják, egy lefokozással. Ez a szám, ha nem akarják túlírni, könnyen a CSH egyik legnagyobb slágere lehetett volna. Az album skrizofrén jellegét erősíti a Martin is, mely talán a legpoposabb szám a banda katalógusában. Az akusztikus gitár és fülbemászó énekdallam már szinte Weezer-i irányokba kacsintgat, mely alapvetően abszolút működik, viszont eléggé kilóg a többi szám közül. Pozitívumként említhető a lezáró There Must Be More Than Blood, mely igazi CSH-es nyolc percen át húzódó kavargás bensőséges szövegvilággal, valami, ami egészen addig hiányzott a lemezről (tegyünk úgy mintha ez lenne a lezáró szám és nem a Famous).

Összegezve, a Making a Door Less Open egy szörnyű album lett. Egyszerűen hiányzik róla minden, ami akár a Teens of Denial-t, akár a Twin Fantasy-t remekké tette. Egyrészt Will Toledo egyik nagy erőssége volt, hogy a béna tini srác/fiatal felnőtt szerepében könnyen azonosulható szövegeket írt, azt viszont nyilván kevesebben érzik át, hogy milyen rossz is híresnek lenni, és hogy mennyire eltipor minket a kiadó (a külső nyomást egyébként is nehéz elhinni látva az éles kreatív fordulatot). Másrészt az óvatosan felépített hangzásvilág is a kukába került és helyére az emlegetett, zeneileg nem túl erős mellékprojekt hatásai kerültek, mely megfosztva az ironikus szövegektől teljesen jellegtelen lesz. Ezáltal a Making a Door Less Open nem kizárólag a legrosszabb Car Seat Headrest album, de még a legrosszabb 1 Trait Danger lemez is egyben. Senkinek sem ajánlom hallgatásra, de hátha legalább Willen csökken a nyomás ezáltal és újra helyén tudja kezelni az együtteseit. Mindenesetre én ajánlanék neki egy pár év szünetet a kiégés ellen.

Értékelés: 3/10

(Borítókép forrása itt)

A bejegyzés trackback címe:

https://shred.blog.hu/api/trackback/id/tr615718660

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.